Az utolsó vacsora...

...ami után jött még vagy 2 (ismét eljuthattam a forgós tv-tornyos pizzás helyre). Szóval az utolsó vacsora nálam volt, méghozzá hortobágyi palacsintával (és lasagnával), amit ÉN csináltam (a lasagnát nem). És jó lett! Mi az hogy! A tervek ellenére valahogy úgy esett, hogy szokatlanul sok ember gyűlt össze, kb. 10. És Martin persze hozta a Beherovkáit. Így az este jó hangulatban telt. Én pedig kaptam búcsúajándékként egy hátizsák-esővédőt és egy handmade naptárat, ami tartalmaz néhány vicces képet az elmúlt fél évről. 

Gå på ski!

Miután végre megérkezett a hó Trondheimbe, dec. 10-én elmentünk egy rövid túrára Estenstadsmarka-ba. Közben találkoztunk Juliannal és Nicholassal, akik már sível nyomták, így egy időre eltulajdonítottuk tőlük kipróbálásra. Itt egyébként szokás, h amint leesik a hó, a norvégok rögtön síre pattannak és eljönnek pl. ide, 5 percre a várostól síelni, amit még ki is világítanak este. Persze sífutásról van szó.

Karácsonyi koncert és julebord

December elsején az egyetem medikusainak férfi, illetve női kórusai jótékonysági koncertet adtak egy templomban, úgyhogy Lisával és Seth-tel úgy döntöttünk, megnézzük őket. A két kórus neve: Foetus ex ore illetve Bilyd. Jó volt, bár a két konferanszié kicsit túljátszotta a szerepét. Voltak norvég dalok, feldolgozott Lions King, angol tannenbaum, szóval elég vegyes. 

Ehhez tartozik, hogy a norvégoknál szokás egy "julebord" elnevezésű karácsony előtti vacsora, amin általában egy diákközösség, sportegyesület vagy valamilyen kör tagjai vesznek részt. Ilyenekből rengeteget ajánlgattak, rendkívül drágán, de úgy gondoltam, ha kellően meg akarom ismerni a "norvég életérzést", egyen muszáj részt vennem. Így végül elmentem a saját szemeszterem vacsorájára csupa norvéggal (december 8-án). Mindössze 360 NOK-ért. A hely Solsidennél volt (Graffi), ilyen steak-es, hoztak egy nagy tálat és arról csipegetett mindenki. Közben meg egyes diákok mindenféle vicces beszédet tartottak. A pia persze nem volt benne, véletlenül rendeltem egy sört (75 NOK), hiba volt... Hilde, az egyik csoporttársam mellett ültem. A végén meg még ottmaradtam másokkal, akik beszéltek velem. Gondoltam, ilyen lehetőséget nem fogok kihagyni. :) Mint később kiderült, nem volt olyan jó ötlet, mert egyszercsak megjelent a pincérnő, h valaki elfelejtette kifizetni a piáját, de már csak mi maradtunk a 80 emberből. Hát mit csináljunk, erre valaki kitalálta, h dobjuk össze.. Kicsit megijedtem, így leégett magyar diákként, de szerencsére nem volt vészes. 

A vacsi után pedig így lányok átmentünk a buli-helyre, ahol olyan 2ig táncoltunk! Közben arra gondoltam, hogy milyen hülyeség, hogy az utolsó hetekben kezdek közelebb kerülni a csoport- és szemesztertársaimhoz, mikor már menni kell haza. Seth-tel sétáltam végül haza (másfél óra volt).

Az estéből több tanulságot is levontam:

1. A norvégok jól öltözöttek (pasik öltöny, lányok estélyi), nekem meg elegánsabb cuccot kellett volna vennem (ha lenne)

2. Van egy "kis" pénzügyi differencia egy norvég, illetve egy magyar diák közt

3. A julebord miért nem az év elején van??? :) Akkor sokkal jobban indult volna.

4. Solsiden rohadt messze van a Moholttól

Den siste koia-trip :(

Utolsó kabin-utunk céljául Iglbu-t választottuk, most két autóval mentünk, Martin és Joni (Fii barátja) jóvoltából (nov. 26-27). A helyszínen egyszercsak rohadt sok hó lett (Trondheimben semmi), aminek megörültünk, a kocsi kevésbé. Joni kocsijának szöges gumija volt, de Martinnak fel kellett tennie a hóláncot. Itt kezdődtek a problémák, mivel a felrakás után, kiszállt valamit megigazítani rajta a lejtőn. Majd kiment hozzá Julian is. Így mi Tinával és Johannessel maradtunk a hátsóülésen. Majd hirtelen a kocsi - a behúzott kézifék ellenére - elkezdett hátrafelé csúszni, nem túl lassan. 2 szerencsénk volt. 1. Martin gyorsan beugrott a túloldalról, így "csak" olyan 10 m-t mentünk hátrafelé. 2. Joni még bent ült a kocsijában, így időben hátra tudott tolatni. Így utólag visszagondolva, vicces volt. Iglbu a nehezen megközelíthető kabinok közé tartozott, sétáltunk vagy 3 órát a térdig érő hóban, majd a cél előtt úgy 50 m-re még egy félig-meddig befagyott folyón is át kellett kelni, ami nem volt túl egyszerű, de idővel sikerült egy hidat építeni. Kivételesen nekem sikerült elázatni a cipőmet. A kunyhó - ahogy anya mondaná - "át volt itatva egérrel". Megtaláltuk a fészküket is, és rengeteg egér szart mindenhol. Mindezek ellenére jól elvoltunk. Még esti tüzet is raktunk kint (raktak a fiúk). Kicsit hangulat részemről lapos volt, tekintve, hogy tudtam, ez az utolsó kirándulásom.

Polár WC :)

Az első hálaadás vacsorám

Gáz, ha nem tudom, miért is kell hálát adni...? Az egészet Nicholas, az amerikai srác találta ki, aki úgy gondolta, hogy nincs év pulyka nélkül, így vacsorát szervezett november 25-én. Mindenkinek ki volt osztva, hogy mit kell csinálnia, megadott receptekkel meg minden. Én biztosra mentem, úgyhogy bevállaltam valami sajtos kelbimbó elkészítését. A végén persze megint iszonyat sok kaja volt, de nagyon jók!

Vacsora szilvával

Kiscsoportos vacsorázást rendeztünk, Andris volt a szakács.

Holmsåkoia

A második Andrisos hétvégén (nov. 18-20) ismét egy kabinkát vettünk célba, ezúttal olyan luxus cikkekkel, mint az autó, Martin, a cseh srác jóvoltából. Szerencsénk volt, mert már a csapat másik része lefoglalta a helyet (ott aludtak hálózsákban a SiT Tapir irodája előtt, ahol reggel 8tól lehet foglalni). Az út volt vagy két órás, közben végigénekeltük a - Martin elmondása szerint - úszóversenyekre összedobott zenéket. Viszonylag korán megérkeztünk, most nem lehetett eltévedni, mivel az út igencsak egyértelmű volt. És még egy kis havat is láttunk. A csapat nagyobbik része csak másnap érkezett meg, de mi addig is elég jól elvoltunk, főztünk vacsit, NAdris majdnem felgyújtotta a kunyhót az olajfőzővel.. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy lángok csapnak fel a zongora FÖLÉ. Ja igen, merthogy zongora is volt, Johannes pedig tudott játszani elég jól, mi pedig végigénekeltük majdnem az összes dalt az ott talált daloskönyből. A második éjszaka is nagyjából így zajlott, csak több emberrel és még több hülyüléssel. Napközben tettünk egy kísérletet valami kirándulásra, de az első kísérletünk sajnos meghiúsult, mert át kellett volna kelni egy Niagarát megközelítő vízeséses folyón. Összességében azt kell hogy mondjam, hogy ez volt a legjobb koia-trip! (Annak ellenére, hogy reggel még egy döglött egér is várt minket az egyik lábosban.)